A bor dicsérete a magyar irodalomban

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!”

Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfoghassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
Hajam barna fürtjibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
S pajkosodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyilt karod között lelem!

Elröpülnék, olyan széles
Jó a kedvem,
Hogyha ilyen jó helyen nem
Lennék itten.
Cimborák közt, kik közűl a
Tele pohár
Minden kicsínyes érdeket
Elmosott már.
Héj, bár lenne a pohár nagy,
Mint a tenger,
És egész egy országból így
Mosná azt el !
Forrna össze minden szív mint
Szíveink ma,
Míg tart köztünk a pohárnak
Bujdosása !

Fel barátim, a pohárral
Újra-újra
A jégszivű józanoknak
Bosszújára,
Kik szivünknek mámorát csak
Megkacagják,
S a költészetet számokkal
Elriasztják.
Volna mámorunk bár tenger
Vad viharja,
Hogy kőszikla lelköket meg
Rázni bírja.
Tudnák meg, mi korcs az élet,
Hogyha józan,
Minden szépnek, nagynak anyja
Mámorban van.

Fenekig most, mind éltesse
Akit gondol,
Éltében ki legkedvesebb
Tünde mámor.
Ime én is felköszöntlek,
Aki értesz,
S hogyha nincsen olyan e bor,
Méreggé lesz.
Mért nincs a fenék oly messze,
Mint a csillag,
Hogy míg szárazon marad majd,
Én meghaljak.
Hej, mert hogyha e bor elfogy
És reggel lesz :
Szerelem, barátság, mámor,
Minden elvesz.

Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty - s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

Meredek a pincegádor,
Nehéz teher az a mámor.
Hazafelé mendegéltem,
Terhe alatt összedőltem –
Összedőltem!

Elnyúltam a föld színére,
Megeredt az orrom vére.
Ha ott tégla nem lett volna:
Orrom vére nem folyt volna –
Nem folyt volna!

Nem járnék én a pincébe
Jó időbe', rosz időbe'…
De tehetek is én arról,
Hogy oly igen jó az a bor –
Jó az a bor!

Hadd támadjon föl mégegyszer a mult,
Hol szivünk és poharunk kicsordult,
Kedv s bor bennök meg nem férve már.
Koszorúnk egy levelét veszíti,
A szél épen engemet röpít ki…
Cimborák, ez a bucsúpohár!

Amiért a sorshoz úgy esengtem,
Bár sokára, de megadta: engem
Házasélet boldogsága vár.
Hányt-vetett a vad hullámos élet,
S végre, végre meglelém a révet…
Cimborák, ez a bucsúpohár!

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bú szivembe zár;
Barna kislyány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul…
Cimborák, ez a bucsúpohár!

Még ez este vagyok a tiétek,
Töltsétek meg poharam, töltsétek,
Koccantgassunk, míg e nap lejár;
Holnap messze járok, más vidéken,
Üresen fog itten állni székem…
Cimborák, ez a bucsúpohár!

S mert szeretlek bennetek, kivánom:
Nyiljon ily út nektek is utánam.
Feleség föld s ég közt a határ.
Adja isten azt az áldást rátok,
Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
Cimborák, ez a bucsúpohár!

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll.”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában.
Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba' marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”

Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt),
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt,
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

Egy pohár bor a kezében,
Bora elfoly, keze reszket,
Vén gulyás ül a karszéken
Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát,
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak,
Elég volna történetnek.

Ifj'urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Oly bámulva, oly szédülve
Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök
Összeraknák hárman, négyen,
Az ha lenne olyan lépcső,
Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre
Három-négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaűző ifj'urakkal.

„Azt a régit, Marci bátya!”
S felkurjant a kedvenc nóta!
Ki tudná hanyadszor fúja!
És ki tudná, hogy mióta!

„Hej Nagy-Kőrös híres város,
Ez s ez ottan a nótáros…”
De az mégsem oly keserves
Mint a: „gonosz komiszáros.”

Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövdebbet húzá,
Az ellenfél, hol azóta?…
Csak a Marci bácsi ajkán
Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget
Ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy-egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói
S egyik így szól ingerkedve:
„Hát a halál, - Marci bátya?…
Volna-e már hozzá kedve?”

Nem felel rá; most az egyszer
Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve
Néz merően, szól nyugodtan:
„Beszámoltam minden ősszel,
Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott,
Ennyit sem tud rám a gazda;
Még apjának, nagyapjának
Sem volt soha rám panassza.”

S leül biztos öntudattal
Hogy rendén a számadása.
Nem hiányzik-é majd végül?
Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,
Had busúljon aki káros;
Jót iszik rá és felkurjant:
„Hej Nagy-Kőrös híres város!”

Boldogok mi, a barátság
   Víg seregbe összevont,
Itt borunkat kedvvel isszuk,
   Távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak!
   Fel, miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
   A halál ha majd kivág.
   
Lyányka, csókot e pohárhoz,
   Nyújtsad bíborajkadat!
Te, ki oly szép vagy, miként a
   Nyári hajnaltámadat.
S mint midőn két égi villám
   Egybe csapva szétenyész,
Csókba lelkünk összecsattan
   S a kéj tengerébe vész.
   
Félre, vízivó, előlem,
   Mert palackba fojtalak!
Itt szentségtörőt nem tűrnek
   A bornak szentelt falak.
Láng-lobogva leng Tokajnak
   Itt közöttünk istene.
S borba fojtja, hogyha béjön,
   Kit meghitté nem kene.
   
Éljenek, kik híresítik
   A Tokaj gyönyörnevét,ű
Éljen, aki ott kapálta
   E pohár dicső tövét!
Most mi vígan hörpögetjük,
   Kéjre, lángra ébredünk,
S minden bút e tágas öblű
  Billikomba temetünk.
  
Üssük össze kelyheinket,
   Bennök égi tűz ragyog!
És vigadjunk - a magyarnak
   Vígadalmi nem nagyok:
Míg Mohácsnál nem csatázott
   A félholdu büszke tar,
Víg volt addig, hajh azóta
   Sírva vígad a magyar.

Ott leszállott alkonyába -
   De minek panaszlok én?
Félre gyászkép! Új korány kel
   Árpád honja szent egén.
Félre, szívnek gyilkolói!
   Alvilági fajzatok!
Fájdalom, könny, aggodalmak!
   Tőlünk messze szálljatok.

Fel, vitézi a kulacsnak!
   Míg miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
   A halál ha majd kivág.
Üssük össze kelyheinket,
   A kancsók ürűljenek;
Fenn kiáltsuk: a hazának
   Szép leányi éljenek!

Éljen a magyar szabadság,
   Éljen a magyar vitéz,
Aki e dicső hazáért
   Életét áldozni kész!
Adja Isten, hogy Hunyadvár
   Gyászoló gránitfokán
Törje csontját a magyarvért
   Lesve szomjazó kaján.

Éljenek szeretteink, e
   Drága honnak szentei,
Kik a közjóért buzognak,
   Mint a nap tüzfényei!
Adja Isten, hogy hazánknak,
   Mint a nagy király alatt,
Három tenger partvidéke
   Alkosson határfalat.

Éljünk mink is, akiket most
   A barátság egybe font,
És borunkat vígan iszszuk
   S távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak,
   Pengjen össze a pohár!
Most igyunk, most! mert ki tudja,
   Óra múlva mily sors vár.

     Ha férfi lelkedet
     Egy hölgyre föltevéd,
     S az üdvösségedet
     Könnyelműn tépi szét;
     Hazug szemében hord mosolyt
     És átkozott könyűt,
     S míg az szivedbe vágyat olt,
     Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha, mint tenlelkeden,
     Függél barátodon,
     És nála titkaid:
     Becsűlet és a hon,
     S ő sima orgyilkos kezét
     Befúrja szívedig,
     Míg végre sorsod árulás
     Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha szent gondok között
     Fáradtál honodért,
     Vagy vészterhes csatán
     Ontottál érte vért,
     S az elcsábúltan megveti
     Hű buzgóságodat,
     S lesz aljas -, gyáva - és buták
     Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha fájó kebleden
     A gondok férge rág,
     S elhagytak hitlenűl
     Szerencse és világ,
     S az esdett hír, kéj s örömed
     Mind megmérgezve van,
     S remélni biztosabbakat
     Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     S ha bánat és a bor
     Agyadban frígyre lép,
     S lassanként földerűl
     Az életpuszta kép,
     Gondolj merészet és nagyot,
     És tedd rá éltedet:
     Nincs veszve bármi sors alatt
     Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek?

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bunt,
Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb –, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
„Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”

Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
     Csapláros, méregkeverő!
     Ne pislogj; jobb bort adj elő.
          Cudar biz ez, de ám igyunk,
          Hiszen magyar költők vagyunk.

Gyalázatos bor! ilyet iddogál
Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,
Kivévén a bölcset meg a papot:
A költő versben lát csak jó napot.
     Csapláros, méregkeverő!
     Ne pislogj; jobb bort adj elő.
          Cudar biz ez, de ám igyunk,
          Hiszen magyar költők vagyunk.

Mondják: Egernél híres bor terem.
Verembe szűrik tán? nem ismerem.
Megénekeltem harcait, borát,
S mind e napig nem láttam áldomást.
     Csapláros, méregkeverő!
     Ne pislogj, egrit adj elő.
          Cudar biz ez; de ám igyunk,
          Hiszen magyar költők vagyunk.

Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány,
És benne a szív édes lángja ég.
Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.
     Csapláros, méregkeverő!
     Ménes borából adj elő.
          Cudar biz ez; de ám igyunk,
          Hiszen magyar költők vagyunk.

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:
Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.
     Csapláros, méregkeverő!
     Legjobb borodból adj elő.
          Cudar biz ez; de ám igyunk,
          Hiszen magyar költők vagyunk.

Elég! elég! Fejünk majd megszakad,
Szemünk borúl és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
     Csapláros, méregkeverő!
     Pusztúlj, ne adj több bort elő.
          Nagyon cudar, de drága volt:
          Izleld meg érte a pokolt!

Kit illet e pohár,
Mely kézről kézre jár?
A hős Egert,
Hevesnek fiait.
Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.
Boldog vidék! egy holló szálla le,
S nem láttam: földed olyan fekete.
Te hogy derítsd a költő asztalát,
Hozzá borodnak fűszerét adád.
Mégis van egy panasz, mely szívre hat:
Mért látom vérbe mártott tolladat?
Tollaidra - bár fehér vagy feketék -
Ellenség vére jobban illenék.
Ki a magyar, ha még
Heves sem az?
Mégis közöttük gyűlölség hadaz.
De mit beszélek? itt a bor,
Csepjeiben hősök vére forr,
Igyunk: javuljon a beteg!
Ki ép, az isten tartsa meg!

S e második pohár
Kinek nevére vár?
Egy új világ van
Méneshegy alatt,
Mely gyors erővel cél felé halad.
Hegyen és síkon annyi ott a kincs:
Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs?
Végig fut rajt' a jövevény Maros,
S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz,
De büszke fejjel termő partinál
Egy ifju város tündérképe áll.
Tüzpont gyanánt függ e város szeme
S alatta áll az alföld szelleme.
Magyar szellem! lobogj e városon:
Magas reménnyel néz felé a hon.
Csordultig a pohár, igyunk,
S az istenekkel álmadunk:
Éljen! ki hátra nem marad!
Virulj fel ifju szép Arad!

Kiért e lángpohár,
Fényes mint napsugár?
Nem folyt-e vér az ős
Tokaj körűl,
Hogy e bor végkép meg nem feketül?
Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,
Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?
Arany borod, tűzlelkűk fiaid:
Hárítsd el éjszak rémes árnyait.
S mért itt e tenger?
Bodrogod, Tiszád
Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád.
Sok víz ez ennyi borhoz.
Ébren állj,
Hogy el ne rontson a víz és viszály.
De mit beszélek? itt a bor,
Benn' a világok kincse forr;
Nap a jövő, a múlt csak hold:
Több jó napot, mint mennyi volt!

Kit illet e pohár,
Mely hű ajakra vár?
Szivemnek vére egy pohár borért,
És e pohár legjobb barátimért!
Rideg Somló, térföldi remete,
Reád száll a mezők lélekzete.
Körűlfoly a nap mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marcal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somló benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem:
Megszégyenítni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? itt a bor,
Ahány csepp; éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somló! isten veled! 
  


Ismét egy új pohár,
Mely tiszta vágyat zár.
Egy régi és egy új barát kezén
Került hozzám e távol szerzemény,
Érmellék drága nedve. Volna bár
Tengernyi, értük folyna e pohár.
Biharnak vére forróbb mint te vagy,
Szelíd bor! tán azért hogy enyhet adj
A honfi szívnek annyi baj után,
Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.
Enyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
De mit beszélek? itt a bor,
A drágagyöngyös bakator,
Baráti kézzel áldozunk:
Biharnak jobb időt: igyunk!	


S e végpohár kiért?
A tiszta szűz borért!
Amint leszállt fajunknak érdeme,
A hon borának úgy szállott becse.
Becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,
Hű szorgalom, munkában éber ész,
Ész és erény lát víg s bő szüretet:
Butúlt gazság ad mérget bor helyett.
Dicső hegyek! hány ronda kéz habar
Gerezditekből bort, mely visszamar,
Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,
Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.
Istennek büntetése rajtatok:
Nem issza senki maszlag borotok.
De mit beszélek? jó bor ez,
Magyar kezekből csörgedez.
Kerüljön egyszer már a sor:
Magyar hon! és a tiszta bor!

Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
Torkomból a szüreti ének.

Ónos, csapó esőben ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.

Nézem a tépett venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.

A csúcson majd talán megállok,
Földhöz vágom a boros-korsót
S vidám jóéjszakát kívánok.

Ugy-e pajtás mulatunk ma,
Pár litert a holnapunkra!
Üsse kő, a bor ha drága -
Diák mulat itt magába!

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Volna nékem bánatom is,
Csitítgatom, altatom is.
Nincs rendbe a szíve tája -
Legény felejt itt bújába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Ne gondoljunk bánatunkra,
Azért jöttünk, vigadjunk ma!
Hej! az a lány, az se bánja
Ki iszik itt bánatába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Korcsmárosné! szóljon szép szót,
Hadd feledjem, ami rég volt!
Nincs anyám, ki szedjen ráncba -
Árva búsul itt magába.

Csak még egyet igyunk pajtás!
Üres kancsó - csak sóhajtás.

Gyere ide, te pohár,
sugok valamit,
halld meg az én ajakam,
titkos szavait,
ajkam titkos szavait
nincs emberi fül -
meghallani csak te vagy
méltó egyedül.

Neked mondanom se kell,
gondolatomat,
tudod minden örömöm
s búm-bánatomat.
Tetézed az örömöt
s a búbánatot,
mint sötétséget a nap,
széjjelszakgatod.

Te vagy a legmegértőbb
fül, fülek füle,
óh pohár, kivált ha vagy
színültig tele.
Mert siket vagy üresen,
siket, óh pohár,
mint egy nyitott sír amely
koporsóra vár.

Esztelneken csurog a must,
vörösén hatvan évem átdereng,
oly direkttermőn éltem én,
megpattant belé halánték, szem.

Hatvan esztendőm folyik el
szakállán vén időnek, falunak,
aláfolynak bíbor pörök,
szemét csípdesik vadludak.

Halottak napja. Sír a tök
s a berbécs alatt a parázs.
Megremegnek a temetők,
jönnek a mustra holt anyák.

Ne igyál, fiam, mi iszunk
mustot most, az angyalát!
Halottak táncolják körül
az udvart és a vén szobát.

Anyánk, nagyapánk, eleink
fénye egy szőlőszemben felragyog,
s hatalmas időprés alatt
folyik a most s a must.

S megjön az ezredes. Inni a lét.
Szőlőszemek villogásán
látni, hogy hatalmas
tét volt a lét.

Hatvan esztendő. Elszelelt.
Csurog a must.
Anyámhoz, asszonyomhoz bújnék.
Most. De most.