Fesztiváli hírlevél, amely az aktuális eseményekről és a programokról tájékoztat az egész év soránt.
A bor története
A bor és a borkostolás a kezdetektől napjainkig
Ahhoz, hogy tisztában legyünk a bor és a borkóstolás jelentőségével, elengedhetetlen bizonyos történelmi áttekintést nyernünk hazai és nemzetközi viszonylatban.
A szőlőnövény már a harmadkor elején létezett a Földön. Különböző fajai, fajtái a legtöbb kontinensen megmaradtak fosszilis formában, megkövesedett szőlőtőkéket találhatunk Izland, Grönland és Alaszka mai felszíne alatt elhelyezkedő mélyebb rétegeiben. Ezeket a termőterületeket vélhetőleg az egymás után következő jégkorszakok, majd a beálló, tartós hideg hatásai pusztították el.
A bor az ókorban
A borkóstolás első írásos emléke a Gilgames eposz egy részlete, amelyben a főhős Siduri asszonnyal, a bor készítőjével találkozván megízleli az Élet fájáról csüngő rubinpiros fürtök erjesztett nedvét. A sumérok írásai és pontos statisztikái révén tudjuk, hogy idővel egyre jobban megkedvelték a szőlőbort a térségben elterjedt sörrel és datolyaborral szemben. Az Úr városában fellelt agyagtáblák szerint a királyi írnokok által fogyasztott, úgynevezett erős bor sokkal értékesebb volt a datolyából készült bornál. Ezek az ékírások tanúskodnak arról, hogy a borászat az emberi civilizációval gyakorlatilag egyidős.
Az értékes nedű természetesen a térség más államaiban is, így Babilóniában és Asszíriában is népszerű volt.
Egyiptomban Ozirisnek, a halál és az újjászületés istenének tulajdonították a szőlőtermesztés meghonosítását. A Nílus-áradás idején tartott ünnepséget három boroskancsóval jelölték a hieroglifák között. Nebamusz IV. Tutmozisz fáraó főtisztségviselője farácsozatra futtatta szőlőjét, ami szokatlan volt az ókori időkben. Gyakoribb módszerként a karók és támaszok nélküli művelést említik, amelyre példa Nefer-Hotep, a híres Amon teplom gazdasági vezetőjének kertje. III. Ramszesz idején 513 szőlőskert volt a templomok birtokában, amely - figyelembevéve az uralkodó és a főurak birtokait -, a birodalom termelésének egyharmadát adta. III. Ramszesz korában Egyiptomban is kedvelték a sinai és a szíriai (zahi) borokat. Láthatjuk, hogy a gazdagabb osztályok számára már ekkor széles választék kínálkozott.
A zsidók írásai, a Minosz és a Talmud is említést tesznek a karók nélküli művelésmódról, hozzátéve, hogy a szőlőt már inkább gyümölcsfákra futtatták. Kitűnik, hogy a feldolgozásra is több gondot fordítottak, a lábbal taposás mellett kőböl és fából készült préseket is alkalmaztak. Említést érdemel még a szívócső, melynek használata a bor tisztasága miatt lényeges.
Legközelebbi állomásként a görög városállamokat kell megemlíteni. A borászatnak ekkor ugyan már évezredes hagyományai voltak, mégis a hellén írók feljegyzéseiből tudunk legtöbbet a szőlészet és borkészítés fortélyairól, valamint hajósaiknak köszönhetjük a bor széles körű elterjesztését. A legkiemelkedőbb szakíró Theoferrasztoszi Arisztotelész tanítványa volt. Ő említi meg a sorokban rendezett szőlőtőkék módszeres metszését, valamint a mustnál és bornál használt anyagokat. Ilyenek voltak a musthoz adott méz, só és a gyanta. Ezeknek a cukortartalom-emelésnél és a tartósításnál volt szerepük. Külön figyelmet érdemel a gyanta, amely a ként helyettesítvén kivédi annak kellemetlen mellékhatásait, nevezetesen a fejfájást. Híresebb boraik is voltak az oxinnel, a melititész, az oinosz thamalamzikosz, valamint a Hippokratesz szigetéről származó Szamoszi bor, melyről Homérosz is ír.
Ezekkel a jó minőségű borokkal járták be a görög hajósok a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékét. Felhajóztak több folyón, így a Rhóne-on, a Saone-on és a Dunán, tehát hazánk területén is ők hozták létre az első szőlőkultúrát. Boraik mellett ugyanis a szőlőt is terjesztették, amelyek borai később komoly konkurrenciát jelentett az ő számukra. Utolérte őket a gyarmattartók átka: a helyi termék olcsóbb lett az anyaországból sok fáradsággal odaszállított bornál. Legjobb tanítványaik a kelták voltak.
Az Ókor utolsó és egyben legnagyobb bortermelői a rómaiak voltak. Itáliában az etruszkok voltak az első szőlőtermelők, de a szőlészet a fejlettebb görög kultúra átvétele után indult látványos fejlődésnek. Marcus Portius Cato Latiniumot és Campasziát már a birodalom legjobb borvidékének mondja. A terjeszkedés hatására a már meglévő, görög alapítású borvidékek mellé csatlakozott Burgundia és Hispánia. Itt is fellépett a helléneknél megfigyelt hatás: a provinciák borai jobban fogytak az itáliainál. Ennek következtében Domitanus császár megtiltotta az Alpokon túli szőlőtelepítést és a meglévő területet is a felére csökkentette, megnövelve ezzel a gabonaföldeket. A megtorpanás azonban csak Probus idejéig tartott, aki a Kárpát-medencéből származván sokat tett Pannónia és Serimium borvidékeiért. Valószínüleg Veneta tartomány területéről hozatott vesszőket a kivágottak helyére.
Szólni illik még a borászat két nagy krónikásáról: Columelláról és Pliszuszról. Munkásságuk eredményeként ismerjük a három művelési módot; a már ismert, támasz nélküli alacsonyművelést, a compluviusznak nevezett négyzetes lugast, valamint a lugas előfalára futtatását. Mai szemmel a compluvium tűnik a leghatékonyabbnak; a tőke könnyen hozzáférhető, és a fürt sincs túl messze a gyökértől. Érdekes, hogy akkortájt a fára futtatott szőlőt, az asburtumot kedvelték jobban, ennek oka az lehetett, hogy a fák alatt más növényt is termeszthettek. Megemlítik a fölös levelek eltávolítását, emellett a fagyos éjszakákon való füstölést, amely azóta is bevált foglalatosság. A szőlőfeldolgozás módja hasonlított a görögökéhez. Gyenge évjárat esetén sűrített mustot is adtak a szőlőléhez az erjesztés előtt, az amfórákat pedig földbe ásták, az erjedés során fellépő hő elvezetése végett. Derítőszerként márványlisztet és gipszet is adtak a borhoz. 
Divat volt a borokat füvekkel, fűszerekkel ízesíteni, ezeket joggal tekinthetjük a mai ürmösborok őseinek. Próbálták egy időben ólommal is kezelni a borokat, ám ennek negatív hatásai hamar nyilvánvalóvá váltak. A nagy volumenű borforgalom lehetett az oka ennek is, és a többi szín-, és ízjavítással kapcsolatos tevékenységnek. Ez gyakran súrolta a humanitás határait, ami ellen Columella is kikelt: „a legjobb bor az, amely minden adalék nélkül tisztán eláll… mert az ilyen bor saját természetes ízével, aromájával hat s ez a legfőbb gyönyörűség”.
A bor hazai történelme
Mikor több mint ötezer évvel ezelőtt a szőlő Közép-Ázsiából elindult világhódító útjára, a magyarok még nem a mai hazában éltek. Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a borkészítés fortélyaival és a borfogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt az az állítás, hogy bor szavunk egyedi, eltér az Európában általános latin vinum változataitól és borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) sem latin, hanem török eredetű.
A honfoglaló magyarok fejlett és az itt élő népek által jól gondozott görög és római eredetű szőlőkultúrát találtak. Mivel őseink már korábban egyes türk népektől ellesték a borkészítés titkát, nem csoda, hogy megbecsülték az ültetvényeket. Ezt legjobban a Szt. Istvántól származó tized bizonyítja, amely a szőlőt említi meg elsőként adózandó terménynek. Ekkortájt Pannonhalma és Szekszárd voltak a fő borvidékek. II. Géza uralma alatt került művelésre a Budai hegyek legtöbbje. A móri borvidék felvirágoztatása III. Béla érdeme. A szép ívű fejlődésben némi törést okozott a tatárjárás okozta pusztítás, ám IV. Béla bölcs előrelátása révén ezt hamar kiheverte az ország, és ezen belül a borászat. Az általa építetett várak köré mindenütt szőlőt telepítettek. Ő hívta Tokaj környékére az olasz telepeseket, akik saját termelési módjukkal és szőlőikkel (Furmint) megalapozták a borvidék későbbi hírnevét. Sopron és Eger is a telepítés után vált nemzetközileg ismertté. Mátyás király korában kezdett hazánkban tért hódítani a vörösbor. A Visegrádi palota márványkútjából már ekkor folyt vörösbor is a fehér mellett.
A török hódoltság 150 éve alatt sokat gyengült a borászat, egyedül Tokaj fejlődése értékelhető pozitívumként, amely később a Rákóczi-szabadságharc fő anyagi támasza lett.
A Haubsburg-dinasztia uralmának kezdeti időszakára a magyar borexport visszafogása volt jellemző. A II. József idején készült földmérés alapján tudjuk, hogy az 551.838 hektárnyi területen 9 millió hl bor termett. Ehhez nem számolták hozzá Erdély 58.496 hektárját, és az ott termő, akkortájt híres borait. Sajnos már kevesen tudják, hogy a Maros és Küküllő mentén Aradhegyalján is készítettek aszút. Az utóbbi jó ideig egyenrangú volt a Tokajival.
Már ekkor jelentkezett az igény a borászat korszerűsítésére, de csak a reformkor tudta megfogalmazni a szakmai igényeket, Schams Ferenc munkássága által. Ekkorra datálható az Alföldi homok megkötése a szőlő segítségével. A kiegyezés utáni időszak már tudományosan megalapozott fejlődést hozott, amelyet a századvégi filoxéravész is csak késleltetni tudott. A kötött talajon nagy pusztítást végző gyökértetűt oltványozással szorították vissza.
A 20. század elejére kedvező piaci viszonyok között, állt újra talpra a magyar bortermelés. Az első világháború, s azt követően az ország mintegy kétharmadának elvesztésével járó 1920-as Trianoni békeszerződés évtizedes piaci pangást idézett elő.
A második világháború, s az ezt követően kialakuló diktatórikus gazdaságpolitika megtörte a korábbi rövid fejlődést. Legfontosabb piacaink újra bezáródtak, a legjelentősebb pincészeteket és borkereskedéseket tönkretették, a hegyközségek működését megakadályozták. A németek kitelepítése és a földosztás következtében a szőlőterületek jelentős része került hozzá nem értő földművesek kezébe. E területek fokozatosan kipusztultak. Sokat rontott a helyzeten a borkereskedelem államosítása, majd az 1950-es évek végén erőszakosan végrehajtott kollektivizálás is. Ez volt az a korszak, amikor a hagyományos minőségi bortermelés alapjait, szerkezetét és szervezetét fokozatosan lerombolták, és jelentős mennyiségű mesterséges ital került forgalomba.
Az ún. második ötéves terv lett volna hivatott a kiesett szőlőterületek pótlására, de az ekkor telepített szőlőkből nagyon sok kipusztult. Olyan rossz területeken és minőségben hajtották végre a telepítést, hogy az szinte végzetesen károsította a hagyományosan kialakult térszerkezetet. A szőlőtermesztés és a borászat élesen elvált egymástól, eltérő érdekeltségi rendszerek alakultak ki.
A 20. században a honi és nemzetközi szőlészet és borászat fejlődésére a gépesítés, új szőlőterületek létesítése volt jellemző, emellett - sajnos - a borfogyasztás csökkenése, ami Magyarországon a kultúrált borfogyasztásra való törekvés hiányával is párosult.
A hetvenes években ugyan megindult az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek borászati üzemeinek fejlesztése, azonban ez elsősorban a tipizált tömegbortermelést szolgálta. A megnyíló hatalmas és igénytelen szovjet borpiac élénk keresletet teremtett. A politika elsősorban ezt az irányt preferálta, így a belföldi piac másodlagossá, a nyugati kivitel harmadlagossá vált. A hiányzó termést ügyeskedéssel és igénytelen minőségű importborral pótolták. Az 1984. évi szovjet próbálkozás az alkoholfogyasztás visszaszorítására, az ún. szárazrendelet nálunk értékesítési válságot okozott, amely az évtized végére súlyossá vált.
Az 1990-es évek elejét részben a korábban tömegbortermelésre átállt nagyüzemek csődhelyzete, részben a kiváló minőséget produkáló családi pincészetek nagyobb számú megjelenése jellemzi. A külföldi beruházók mellett az évtized közepétől újra működő hegyközségek is nagy szerepet játszanak abban, hogy a jelenleg még némileg kialakulatlan és ellentmondásos helyzet ellenére a magyar borászat megújulása szembetűnően és jó irányba indult el.
Fejezetek a szőlő és a bor történetéből
A szőlőtermesztés története
A szőlőtermesztés és a borkészítés több ezer évvel ezelőtt is ismert volt Földünk egyes kedvező éghajlati adottságokkal rendelkező területein. A szőlő- és a bortermelés története szinte egyidős az emberiség történetével.
Magyar borkrónika
Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a borkészítés fortélyaival és a borfogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt az az állítás, hogy bor szavunk egyedi, eltér az Európában általános latin vinum változataitól és borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) sem latin, hanem török eredetű.
