Gondolatok a borról

Válogatás a magyar irodalom remekeiből

A bor számos írót és gondolkodót ihletett meg, írásaikból néhány szemelvény hirdesse itt is a bor dicsőségét.

A bor filozófiája

Hamvas Béla

(részletek)

(…) Először a víz borrá változik, másodszor a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem. Az anyagból lélek, a lélekből szellem, ez a dupla átalakulás, melyet itt a földön át kell élnünk. (…)

(…) Minden bor egyéni. Minden borban (fajta, évjárat, táj, föld, kor) megismételhetetlen és utánozhatatlan géniusz él. A géniusz az olaj materializált alakja. Maszkja. A női test minden részének különös illata van, s ezt mással összetéveszteni nem lehet. Miért? Mert más-más kis daimón lakja. A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A kis tündérke el van bűvölve az örömtől majd meggyullad. Az emberben az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. (…)

(…) Az ivásnál minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és napszakot. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall, pl. kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. (…)

(…) Minden lélek egésznek születik és egészségét nem veszítheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor. (…)

(…) A nagy híres fajták a szürkebarát és a kéknyelű. A badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi között lévő különbségről, majd ha az egyetemen a bortudományi tanszékre kineveznek, egy fél évig fogok előadni. Ez az iskolapéldája annak, hogy két nagy bor miben tud egymáshoz hasonlítani és miben tud különbözni. A badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olympiai, a másikat kínai, tao-nagyságnak nevezném. Különös, hogy mennyire nem tudok a kettő közül választani. Már-már döntöttem a szentgyörgy-hegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyit rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a badacsonyira, de csak addig, amíg szentgyörgyihez nem jutottam. Végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek, meg kínai? (…)

Mikor igyak, mikor ne?

Hamvas Béla

Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember, komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgy hegyit ivott, és közben újságot olvasott. Ha nem szavahiheto ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig ciniát vagy napraforgót, és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keats et. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.

Van még néhány ilyen kirívó eset. Ünnepi vacsorán, amikor a fiatal félkövér libához szekszárdit ittak, az egyik úr a főispánt köszöntötte fel. Sajnos, ez ma a hihető dolgok közé tartozik. Az egyik faluban azt mesélték, hogy a jegyző kolbászos lecsóhoz pannonhalmit ivott. Ha ez igaz, akkor a jegyző gyengeelméjű volt vagy ateista. Nekem az a gyanúm, hogy az utóbbi…

Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. De viszont itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot. Van henyélő bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall például kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. Ha szobában vagy, előbb mindig teríts asztalodra kendőt. A barbár viaszosvászonról iszik, a szerencsétlen, de nem azért, mert nincs neki kendője, hanem azért, mert nincs szíve az iváshoz. Minden esetben előbb egyél, legalább néhány szem diót, mogyorót vagy mandulát. Erre az olajos magra a bor íze kibontakozik. Késő ősszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár főve, akár sülve, akár valamilyen süteményben, és a még csípős újbort erre igyad. A krizanténumról meg ne feledkezz! Lehet sárga, világoslila vagy fehér, mindegy, de ott legyen. Gesztenye, krizanténum és újbor jegyezd meg jól!

A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.

Egyébként a pedantériát nem szívelem. Ez a borral és a szerelemmel nem összeegyeztethető. Aki a bort és a nőt szereti, az bohém. A rend emberei absztraktak, gondterheltek. Nagy aprólékossággal mindig rakosgatnak, attól való eszeveszett félelmükben, hogy valamit nem fognak megtalálni. Mi az ördögnek ez a rémület? Bolondság a spájzban a zacskókat sorba állítani, mint a könyveket; bolondság mindenből katalógust csinálni. Nem szívelhetem a pedánst, aki a poharat mindig ugyanarra a helyre teszi vissza, és a csirkecombot nem veszi a kezébe. Rigolyás bolond, igen, akár férfi az illető, akár nő. A legjobban szeretné csókját is szép sorba rakni, hogy meg lehessen számolni, mennyi volt. Szép sorba, hosszúság szerint, tüze szerint, édessége szerint, azokat is skatulyákba rakná, cédulákat írna fel rá, hogy mikor történt, dátum és hely, és az egészet egy nagy könyvbe bevezetné. Az ivásnál és az igazi szerelemnél ezek a mániákus rendesek és higiénikusok elbírhatatlanok.

Példa rá a bor. A bor az egyenes vonalat nem szereti. Ezért, aki már jócskán ivott, örvénylő mozdulatokat tesz, és ha megindul, szép parabolákban és hiperbolákban jár. Azt mondják, egyensúlyát elvesztette és tántorog. Nem hiszem. A bor ezeket a lengő balanszokat kedveli. Figyeld csak meg a boros ember járását. Valóságos tánc ez, amit csinál. És figyeld csak meg, milyen az, aki pálinkától részeg. A boros folyton kering; a pálinkás ki kitör, aztán összecsuklik, amíg fejbe sújtva leroskad. Az egyik parabolás örvénylő tánc, a másik a szögletes és szaggatott mozgás. Egész népeknél megfigyelhető. A bor és pálinkanépek különbsége ez, amely mozgásban, gondolkozásban, érzésben és egész életmódban megnyilatkozik. Ez a múzsai és a barbár népek közt levő különbség.

A borivó tízparancsolata »

Magyar borok

Márai Sándor

(részlet)

Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról… A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek messze, a mélyben hajó úszik…, árut hoz és visz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosai és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves; nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájast nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos minden világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek; amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság…

Az újbor elé…

Márai Sándor

Hegyalja, október 2.

Egy éjszakai esőről ír Zola, a Földben, egy esőről, ami rettenetesen forró és száraz nyáréjszaka után boldog és termékenyítő dühvel szakad rá a francia szőlőkre s gőzölni és érni és illatozni kezd hővös érintése nyomán a földben erjedő mámor ez a néhány oldal Zola egész művében az a pillanat, mikor a prózaíró költő volt, s e néhány sor nehéz illata száll föl a domb oldalán, ahonnan ellátni Tokaj és Patak felé. (Ismerik ezt a becézést, amikor a vidéki ember familiárisan Pataknak szólítja a maga városát s elhagyja mellőle a vezetéknevet, a Sárost?…)

Vastagon, zölden áll a domboldalba a szőlő. Kapott esőt, megérett, az éjszaka egy kis dér csípte meg, most megrepedt. Még két, még egy hét így, száraz, kevéssé hővös idő s a Hegyaljának olyan termése lesz, amilyen nem volt tíz esztendeje.

Akivel beszélek, valami áhítatos, elfogódott reménykedés és rettegés a szemekben. Már így is lesz, már nem romolhat egészen el, az a szörnyű pusztulás, ami tavaly s harmadéve szántott végig a hegyaljai szőlőn, mikor üresen maradtak a pincék, egy hold drága, arannyal és verejtékkel öntözött hegyaljai föld nem izzadt ki négy öt hektót se, ez a veszedelem már elmúlt. Ami most ígérkezik, az a nagy esztendő, a lutri, mikor a szőlő esztendők kínlódását kamatos kamattal fizeti vissza. Ez az esztendő a főnyeremény. Esztendőkre vissza s esztendőkre előre, ez az esztendő fedez majd mindent. Csak most, csak két, csak egy hét száraz idő még, hogy ne rohadjon…

A kincs nehezen fekszik a hegyek oldalán. Megérett, tele van illattal, nehéz borfajták előízével. A hűvös, napos délutánban melegen illatos az egész táj, az érett szőlőben erjedő újbor előíze ez, a világnak s a magyar glóbusznak ez a csodálatos kincseskamrája színültig megrakottan várja a szüretet. Mert ilyen a bor, ez a bor, hát hol van még ez a csodálatos bor, micsoda titkos ereje a földnek és napnak, micsoda összejátszása a természet s az emberi munka feltételeinek, hogy ezen a kis, pár kilométeres pontján a nagy földnek terem csak meg ez az ünnepélyes, ez a méltóságos, ez a sehol nem termő hegyaljai bor?

Megyek a csősz után a szagos szőlőben, kerek hasa van már a sok potyaszőlőtől ennek a csoszfiúnak, maszatos a szája, igazítja a nyúlfogó hurkot, megyek utána a szagos szőlőben, s eszembe jutnak borfajták, amiket ittam, őszinte szívvel mondhatom, végigittam a fél világot, ittam cankót, ami az olajfák hegyén termett és fanyar skót és fekete dalmát és nehézkes rajnai s szentimentális görög és buja olasz borokat s hosszú éjszakákat tanácskoztam a magyar homok borával, de ezt a kiérett, ezt a méltóságteljes, önnön illatával és súlyával utolsó cseppig eltelt hegyaljai bort, ezt nem ismerik sehol másfelé a világon.

Úgy áll az üres pincében ez a bor, mint az arany. A sziklába vágott, kriptaszerű pincékben, egy egy mellékágban áll és érik húsz, harminc esztendeje, itt ötven liter, ott száz liter aszú. Nincs neve, nincs ára, nem kerül forgalomba. Érik a sziklaüregben, mint az arany. A lopóban nehezen kúszik fel, sűrű, mint a méz. Nem innivaló ez. A gyertyafényben sötéten üt át a poháron. Ez talán a legnemesebb bor a világon.

Gyertya mellett ülünk, a föld alatt, ünnepélyesen esik el az ember torkán ez a bor (miért veszedelmesebb a bor pincében, mint napvilágon?) jobbra és balra a föld alatt kincseskamrák, odvaikban nehéz, folyékony arannyal. Itt a közelben Ferenc József pincéje, most kincstári. Van valami magyar királynak való ebben a borban. Ferenc József értett hozzá, neki pincéztek itt száz holdon aszút és szamorodnit, udvari ebédeken is a legnehezebb idevaló bort itta s nagyon jól bírta ezt a bort, amit neki kapáltak, neki gálicoztak, neki szedtek, neki tapostak, neki pincéztek.

Na, az idén talán mégis eljönnek a lengyelek.

Most egy pár évig nem nagyon jöttek. Nem is volt miért, meg panaszkodtak, hogy megnehezítik az idejövetelt, az itt tartózkodást, a hatóságok nem voltak előzékenyek. Aztán a lengyel piac lezárult. Ma is nehéz piacot találni ennek a hegyaljai bornak. 70, 75 fillérért adnák az idei termést már sokan, hordóval együtt. S ez az idei bor úgy ígérkezik, olyan magasnak, erősnek, nemesnek, mint évek ta nem.

Csak ezt a hetet még, ha ezt szárazon kivárják, ezt az egy hetet. Nézik az eget, hideglelősen. A hideg égen áll a telehold, ez a szép, finom októberi idő a szőlőnek, egy kis dér meg is csípheti, csak eső ne legyen, azt nézik.

A csősz megy a holdfényben fel a hegyre, puska a vállán, a kuvaszok vonítanak. Nézem a teliholdtól megsütött dombot, mennyi mámor alszik még benne, mennyi narkotikum, spleenek és tragédiák és komplexumok, freudi keservek narkotikuma tényleg, ezen a szép földön miért iszik az ember?

Valami oka lesz, különben nem adná a föld ilyen teljes erejével és illatával ezt a tragikus gyógyszert. Valami oka lesz, hogy ezt a két hétdecis szamorodnit ilyen nagyon gondosan viszem a pincébol haza a hónom alatt, ebben a szőlőszagos, szép, dús, megérett őszi magyar éjszakában.

A magyar Pimodán

Ady Endre

(részlet)

(…) Két fajtájú mámora van a bornak, s ezt Csokonai is tudhatta, de csak nagyon finom ideg-szerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitüzesít bennünk minden öröm-hajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel. Fejünket feszítik, ha fölkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés, s ilyenkor szeretem csak Homéroszt, s ilyenkor tudom úgy elképzelni Michelangelót, ahogy illik. Hangsúlyozom: ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Ehhez nincs közvetlen köze az alkohol-mérgezésnek, a mámornak, ez az idegeknek perverz bűvész-mutatványa, amiből csak a kikiáltó harsány szava hiányzik: köszönjük, kedves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk. Szent hitem az, hogy minőségileg a D'Annunzió legáldottabb órái, sőt ez órák életfogyasztó erejükben is teljességgel hasonlatosak. De D'Annunziónak s nála különbeknek vagy hozzá hasonlóknak, árjáknak, hogy egy szamár teóriára utalással értessem meg könnyebben magam, nem kellett azelőtti napon olyan drasztikus preparálás, mint nekünk. És ez a csoda éppen, ez az érdekes, ezért vallanivaló a Tas Péter vallomása, ezért tudom én, Tas Péter, úgy érezni Csokonait, mint egy elevent, s azért tanulságos ez a példátlan tanulmány-ellenes tanulmány. Ez órákban szoktam én érezni azt, hogy az élet nem rejtély, nem csoda, nem titok, gyermekesen egyszerű. Az élet néznivaló és éreznivaló, mindenben benne van a szépség és a béke, s minden fölött vagyunk mi, akik ezt érezni tudjuk, képesek vagyunk. Ilyenkor teremtő kedve van az embernek, s Csokonainak, Balassa után az első magyar poétának s okvetlenül legelső modern magyarnak és magyar intellektuálisnak, ilyenkor születhettek azok a versei (hétszáz, nem is hét, szűk esztendőjében a magyar nyelvnek), melyeket az ember szeretne ma is ellopni. (…)

Ócsai csendélet

Pilinszky János

„A szőlő halála csak átváltozás… A szőlőből must lesz, a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.”

Erdélyi boranekdoták

Kolozsvári Grandpierre Emil

A bor eredete

A bort Noé találta ki unalmában. Hat állat vérét keverte össze. A hat állat az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb volt. Ez a hatféle vér mutatkozik meg a részegek hatféle természetében. Van, ki büszke, mint az oroszlán, kegyetlen, mint a tigris, düledezik, mint a medve, disznó módjára sárban hentereg, majomhoz hasonlóan bujálkodik, vagy olyan szelíd, mint a galamb.

Borkő

Szigeti József enyedi professzor egyik tanulóját küldte szekéren borért. Egy földesúr adományozta a bort a tudós professzornak, amiért a fiát a tudományba bevezette. A deák felült a professzor szekerére, elhajtott az uradalomba, fölrakta a hordót a szekérre, s mindjárt illogatni kezdte.

Mikor Enyed határába érkeztek, már tetemes híja volt a bornak. Gondolta a deák, hogy ebből baj lesz, mert a bort nemcsak ő szerette, hanem a gazdája is. Vesztegetésképpen megkínálta a kocsist a professzor borából, majd szólt neki, hogy gyűjtsön két kalapra való kavicsot. Maga is gyűjtött. Aztán a deák meg a kocsis leült a hordó mellé, s tömni kezdték kaviccsal. Addig tömték, mígnem a bor feljött, a hordó ismét megtelt.

Odahaza Enyeden Szigeti Józsefnek első dolga volt, hogy a bort megízlelje. Azt mindjárt látta, hogy a bort a deákja nem nádolta meg vízzel. Ennek utána békés nyugalommal illogatta a bort ebédhez, vacsorához, amíg el nem fogyott. Mikor a hordó kiürült, a professzor kiverette a seprőjét s látta, hogy módfelett sok a kavics benne. Magához hívatta a deákot s megkérdezte szigorúan:

Ehhez mit szól kegyelmed?

Eddig csak hírét hallottam a borkőnek válaszolta a deák, most legalább tudom, hogy csakugyan van.

A poharak

Kondor Béla

A poharak általában három helyzetet vesznek fel, ahogy a poros raktárakból a kocsmába kerülnek. Egyfelől fejjel lefelé, katonás sorokban, izzadtan, bevetésre várva, majd talpraálIítva, kötelességtudóan, áldozati itallal töltve, üresen, hátha megússzák a következő mosogatást - csilingelve kézben és némán kongatva a levegőben, valamint a Krisztus urunk halálünnepén Rómába vándorló öreg harangak: és a feltámadás reményében újra, meg újra, meg újra.