Gondolatok a szüretről

Válogatás a magyar irodalom remekeiből

A szüret és a szüret hangulata számos írót és gondolkodót ihletett meg, írásaikból néhány szemelvény hirdesse itt is a szüret nagyszerűségét.

Víg szüret

Tompa Mihály

Jónás deák a kék kabátban
Derék ember volt általában;
Csak egy betegsége vala
Jónás deáknak: a poétaság,
Ami pedig nagy nyavalya!

De hát ki menjen sorsa ellen?!
Ő írt, - írt mindig mérgesebben,
Sokat, sokfélét, - de kivált
Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon:
Szerelmi és bordalt csinált.

S e megszakító munka tárgya:
A szomszéd csinos Dorka lánya,
S Jónás tulajdon szőleje;
Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét
Nem látta már esztendeje!

Mert küszöbét sem lépte által;
Mi köze a hitvány világgal?
Ő szellemekkel társalog…
Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz:
Minek járnál, Jónás, gyalog!?

Szobája özvegyes, diákos,
Reggel setét, délben homályos,
S éjjel felette szomorú;
Itt költ Jónás, itt nő feje felett
Szép zöld penészből koszorú.

S mig elmélyed, nem is pillantva
A gyertya, nagyra nőve hamva,
Mint egy öngyilkos pellikán,
Tüzes orrát lehajtja s vele
Sebet mar önnön oldalán.

S Jónás csak ír… ír… meg kihuzza, -
De mily szörnyen cseng-bong az utca!
Kinéz, - aztán nagyot kiált:
Tyű! hisz szüret van…! s megrak hirtelen
Egy puttonnal egy talyigát.

És avval a hegynek törekszik,
Hol a bordal értelme fekszik;
De nagy bánatra ér oda:
Szőlejében, nem ér - csupán nyakig
A fű, mohar s laboda.

És mintha borz, menyétke, róka
Örök áron megvette volna:
Tanyát üt benne szabadon;
Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,
Mint egy verem s egy sírhalom.

Fája sürű, mint a kalitka,
Csakhogy a termés rajta ritka;
Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -
De annak aztán egy szem híja sincs,
Nem igen kellett senkinek!

Mert biz az nyúlat lőni jó csak;
Belőle a szeles rigónak
Elég megvágni egy szemet:
Megtörli orrát a karóhoz, - és
Tovább megyen, ha még lehet.

Nem sajtó kell ennek, de kótis,
És sirva vígad még a tót is
A bor mellett, mi itt terem;
Gazdája mégis csak megissza tán?
Nem! ezt ráfogni nem merem!

Jónás néz s hallgat, - mert szavakban
Törjön ki a pallérozatlan!
Őtet ha éri valami,
Elnyeli, és szivének bánatát
Egy súlyos versben adja ki.

S megtérne, amint jött, lakába,
De a szomszéd átráncigálja,
Hol gúnyos tréfát űz vele,
S olyan polyhost taszít markába, hogy
Ha megeszi, elvesz bele.

De hah! Dorkó itt…! mily szerencse!
És mily csapás: mert már menyecske…!
A polyhos búsan földre hull…
S akképen földre hull Jónás deák,
Reménye sóskafáirul.

Ott áll, és áll, mint a feszűlet,
Nem tudva, merre hozzád, tűled?
S ott állna még most is talán,
Ha egy ösmert hang érző kebelét
Meg nem marná, mint a csalán:

Ugy kell! most se szüret, se lakzi!
Nem akart nékem szót fogadni:
A penna tette meg magát!
Ki látta: mindig irni - irni - -
Élni is kell, Jónás deák!

Az ősz

Csokonai Vitéz Mihály

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

Október

Dsida Jenő

Az erdélyi szüret dicsérete

A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?

Szüreten

Gyulai Pál

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.

Szüreti lakomán

Gyulai Pál

Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.

Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjuság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendűlne a pohár!

Szüret előtt

Babits Mihály

Sötétzöld színű és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes kadarka.
Oly mézes-forró s drágán töppedő,
mint szenvedélyes szerető vad ajka; –
s várakozásban ég a hegytető,
s mosolyog a Nap, a lángtejü dajka.
Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat –
ó méla napfény, lankadt dajkaság!
Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!

Szüret

Ady Endre

A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlős-kertek vígan vannak,
Aki most busul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó.

A világ kezd már szörnyen kopni,
Megavult, ócska, színtelen,
Borzasztó sok az ember gondja,
A bánat is töméntelen.

Könnyítsünk hát bús sziveinken,
Lobbanjon fel a régi láng,
Álljon elő egy pillanatra
A régi, boldog, jó világ!

Hajh! Régen amikor Tokajnak
Nektárt adott vesszeje,
Hányszor borult égi mámorba
Az ember gondterhelt feje.
A durranó hangos mozsártól
Visszhangzottak a völgy- s hegyek,
Jó bort ivott a magyar ember,
Nem holni vinkót, rossz levet.

Most homok táplál bennünket,
De azért jó a drága nedv,
Ki nagy szükségben meg nem issza,
Az – Istenemre – nagy balek.
A gondot csak a bor gyógyítja
És erre a szüret mi jó!
Szüreteljünk hát víg kedéllyel:
Éljen a jókedv, dáridó!!

Régi szüretek

Krúdy Gyula

Aranygerezdes dombok; füstös présházak és piros nadrágos cigányok üdvözöltek bennünket ott messzi a Nyírben. A sárga homokból csak karcos fakad, és a hegyaljai bort szívesebben iszom, mint a síkvidék vinkóját, de a lelkem a napfényes októberi délben mégis odaszáll a lankás halmok közé, ahol kerek képű, dalos nyírségi lányok a hitvány szőlőt szedik és a présház körül messziről hozott vízzel üres, dohos hordókat öblögetnek.

A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt, redingőtős lakosa az esztendő ünnepeit nem is ismeri annyira, mint a csöndes faluk vagy a regényesen elhagyatott tanyák lakója. A tavasz odakünn a falvak között ünnepi ruháját húsvétkor felveszi. Minden nagyon jó szagú, a friss, nedves országúton parasztszekerek előtt vígan ügetnek a lovacskák, és a tornyokban harangoznak. Aki húsvét reggelén a mezőkön jár és leül régi fatörzsre a vízmosás szélén, előtte a nagy mező, a tavasz hírnökeivel: bizonnyal megérzi az élet jóságát.

Nyári aratáskor jó a mezőn aludni az asztag alatt, és a mezőségek csendjéből, ha egyedül jársz a mély árok fenekén, madarakra leskelődve, sörétes puskáddal, a kasza pengését olyannak hallod, mint valami melódiát. Fehér galambok röpülnek az ég kékjében pünkösd reggelén, és a vizek a hidak alatt nyárias szőkeséggel, langyos lustasággal fodroznak. A fehér szín váltakozik az aranyszőkével a nagy tágas mezőkön; az erdő felől jövő fuvalomra, ha megmozdulnak a búzatáblák, vérpiros pipacs tekint onnan ki. Majd egyszerre csend lesz a mezőn, a seregély lármázik a gyümölcsöskertekben és a tarlókon elmerengve bandukol a nyúlvadász. A távoli halmok este és reggel kék párázatokba burkolóznak, s mielőtt megerednek a hosszú őszi esők, amelyek idején Dickenst jó olvasni az ablak mellett nagyapó karosszékében, a hegyen már elhangzott az utolsó szüreti dal is. Az első hó nemsokára a földre lehull, és a híd alatt apró jégtálcákat látni üvegdarabokra törni a hídlábakon. Piros arcú parasztok hozzák szőrük alatt a szőzdohányt, és a cserépkályhában pattogva lobognak a nagy hasábok. Fehér lesz odakünn a világ, és a hidegből, fagyból, zúzmarából, mint egy kedves, jó öreg ember jön elő Karácsony apó. Ropog a dió a gyermekszobában, az öregek pedig az idei bort isszák a jól meghízott pulyka mellé… Az esztendő szép ünnepein felenged a legzordonabb lélek is… Most, midon képzeletben rozsdás pisztolyok durrogását hallom, és a szilvafák alól friss gulyás illata kanyarog a levegőben, a szüretet érzem, a szüretnek hódolok s róla emlékezem, míg a pesti fogadóban az édes mustot kanálszámra iszogatom…

Fajtánk az ünnepélyek kedvelője. A régi világban sokat mulattak apáink ez idő tájt, a bortermő országrészekben a cigányok mindig muzsikáltak. Most az őszi magvető jár komoran és lehajtott fővel a barna szántásokon, és ázsiai alkatú koponyájában pesti mesterlegények szónoklataira gondol. Van e még szüret e szomorú királyságban, ahol már az se okoz örömet, ha a föld dúsan fizet aratáskor, mert nem az aratóknak fizet. Ha van szüret az nagyon csendes szüret lehet. Lengyel kereskedők veszik meg a mustot, és idegen országokba viszik földünk zamatját. A svájci fogadókban mérik ki Hegyalja aranycseppjeit, és a világjáró magyar csodálkozva issza Hátsó Indiában a tabla d'hote-nál Badacsony borát. Borunkat, lányainkat, mint afféle kis nemzet, elvisszük messzire, a tengeren túlra, idehaza nem tartunk semmit.

Az őszi ünnep nálunk a múlté. A szüret valami szép, kedves és hangulatos gyermekkori emlékké változott, mint a karácsonyfa, amit a kis Jézus hozott a zúzmarás téli éjből. A hegyek pedig még ontják a bort, de már nem dalolnak a hegyoldalban. A rákosi szántóvetővel felsóhajtunk: „… Itt hajdan szebb élet volt!”

Öreg emberek mesélik, hogy a forradalom után, a bús években politikai jelentősége volt a szüreteknek. Zsandár járt az országúton és a nógrádi csendileákban Krúdy Kálmán főzte a forradalmat. Víg, könnyűvérű lengyel nemesek siettek a magyar urak vigasztalására, és ezek nélkül a lengyelek nélkül még szüretelni sem lehetett. Szüretkor, mikor az ország egyik szélétol a másikig szólt a muzsika, a lengyeleket kölcsönadogatták az urak. Olyik Nógrád megyei lovag téli szállására csak késő decemberben vetődött haza a messzi Bácskából. Az országrészt, amely közben van, mindenütt leszüretelte. Tréfái, pompás elmésségei és dalai mindenütt segítettek megerősíteni a lengyel magyar barátságot, de ha politikára terelődött a beszéd, a lengyelt kiküldték a szobából. Az ötvenes évekbeli szüreteken hallgatagon koccintottak a szüretelők a tavalyi borból, és bús gondolataik a tengerentúlra szálltak. Míg az asszonyok, leányok ropták a táncot a présház körül, odabenn olyan dolgokról beszélgettek a vendégek, ami akármelyiküknek a fejébe kerülhetett volna. S nagy keletjük volt a drótostótoknak, akik az országutat járták. A drótostótban minden jóravaló magyar ember bujdosó honfit sejtett, és a nagyapám hajdanában hetekig hordozott egy szegény Árva megyei drótost szüretről szüretre. A drótost az asztalfőre ültették, s könyörögve kérték, beszélne, szólna, mit üzennek kívülről. A drótos hallgatott, amit arra magyaráztak, hogy megtiltották neki a beszédet.

Régi szüretek, régi szép szüretek! Kérdezzétek meg az öreg embereket, ők tudnának beszélni az őszi ünnepről. A királyság tele volt dallal, vidámsággal, vígsággal. A szegény cigány a falu végén hiába látja az idő hajlását az aranypirosságú ősz felé. A gyomra korog az éhségtol, vonója leszakadozott. Nem érdemes piros nadrágot lopnia, hisz úgysincs kinek muzsikálni. A dombok felől már közelednek a hosszú, szomorú őszi esők, a szőlőhegyekben pedig a cigány tudta nélkül szedik le a szőlőt. Hordó is van elég mostanában, és nem ásnak gödröket a bornak, hová lebocsássák a bort hordó hiányában. A szegény ember kis kasban viszi haza a szőlőt, és nem állítják meg a hegyben a víg szüretelők, hogy szőlővel, borral, pecsenyével megajándékozzák. Elmúlt a jó élet. Az ősz az ő nagy ünnepével csupán a költők és álmodók lelkében él. Pán elhagyta a királyságot.

Szüret

Tóth Bálint

Aranyban a nyírfák, ezüstben a nyárfák,
rezgő, ropogó táncuk járják.
Míg rokolyájuk szél tépi suhogva,
mind lekacagnak a vén Balatonra.

Bottyán-Badacsony köpenyén könyökölve
hallgatja: akárha az ágyú dörögne,
pedig csak a forró táj szíve dobban,
s tánc, szüret eltűnik mind a magosban.

Október

Juhász Gyula

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!