Fesztiváli hírlevél, amely az aktuális eseményekről és a programokról tájékoztat az egész év soránt.
Kis falu a fővárosban
Szüreti hangulat a múlt század közepén
A múlt század elején (1920-1930) Kőbánya, a főváros e külső kerülete, sok korábban betelepült, betelepített svábnak adott szálláshelyet, munkát, kenyeret és sokszor bort és sört is. De érkeztek máskor is Kőbányára. Többségében vidékről, közelebbről, távolabbról. Az itt működő nagyüzemek számos betanított munkást, kétkezi dolgozót foglalkoztattak.
Dolgos hétköznapok
A sokszínű népesség hozta magával kultúráját, szokásait is. A sváb lakosok szívesen foglalkoztak, fuvarozással, tejtermeléssel, szolgáltatással, vendéglők, kocsmák működtetésével. A fuvarozást többnyire lovas kocsival bonyolították. Így igen nagy szerephez jutottak a lovakhoz jól értő a faluhoz valamilyen módon kötődő legények. Az állattartás, a földes utak, a földszintes házak, bérházak, major jelleggel épült udvarok amolyan falú jelleget kölcsönöztek a városszéli kerületnek. A munkából hazatérő emberek szívesen álltak meg egy-egy pohár, vagy korsó italra és fogyasztottak a vendéglők csábító kínálatából. Dalra is könnyen fakadtak, hisz volt a tarsolyban a hozott kultúrából. Mesélik, hogy bizony volt olyan ló mely magától is megállt a kocsma előtt, még, ha a kocsis bóbiskolt is a bakon, hogy jógazdája nehogy kárt szenvedjen, ha nem elegendő folyadékot fogyaszt. Itt aztán komoly eszmecsere folyt az élet „nagy dolgairól”. Információk cserélődtek, üzletek kötődtek, szerelmek szövődtek, örök barátságok születtek és szűntek meg, egyszóval pezsgett a „nagybetűs” élet. A különböző kultúrákat jóságosan egybeolvasztó tégely kardinálisan csak három típusban különböztette meg egymástól a nagyérdemű közönséget, hogy mit fogyasztott az illető alkalmasint. Volt, aki a tiszta, erőt, adó pálinkát részesítette előnyben, és voltak a konzervatívabb borosok, néha egyesek szerint, eléggé el nem ítélhető módon, fröccsre váltva, és nem kis számban, akik a sörfogyasztást tartották fontosnak E lényeges különbség, azonban elsimult a nap végére és a rendszer jól működött.
Nos komolyra fordítva a történelmi áttekintés folyamatát, a tanulmány hitelességének látszatát fennentartva, ezek az aprónak látszó kitérések igen is fontos szerepet játszottak e kisebb régió, vagy közösség életében. Hagyományaikat őrizték, szokásaikat következetesen betartották. A pálinkát egy húzásra, a bort ízlelgetve, koccintgatva, na és persze a sört szigorúan koccintást megtagadva, korsóból itták. No legfeljebb pohárból de annál kisebből semmi esetre sem. Így ment ez a dolgos hétköznapokon a munka után, mielőtt a lovakat a hámból kifogták, vagy a drótszamárral haza karikáztak.
Vasárnapi hangulat
Vasárnap aztán felöltőt öltöttek, némelyek még csizmát is húztak és elmentek a templomba, hogy köszönetet mondjanak az Úrnak. Persze a templom után valahogy mindig útba esett a kocsma is, hiszen ősi szokás szerint minden szerződés csak akkor érvényes, ha poharat az ég felé emelve kérjük a segítséget, a jóváhagyást.
Ezek az összejövetelek teremtettek alkalmat megbeszélni a közeledő ünnepek, összejövetelek lebonyolításának menetét is.
Szüreti mulatság
Ilyen ünnep volt, a „jeles napok” sorában, s ki nem maradhatott, a szüret megünneplése a szüreti mulatság is. A szüreti mulatságoknak kialakult szokásrendje és szereplői voltak. Tájanként, falunként kisebb különbségek, a szereplők megnevezésében eltérések lehettek, de összességében, és felépítésében azonosak voltak.
Elmaradhatatlan volt a „csikós”, a „betyár”, a „huszár”, a „csősz leány”, vagy „fiú”, a „Bíró” és a tréfálkozás, élcelődés alakoskodó figurái, a házaló ”tót” a libát, vagy, és, csókot lopó „cigány” szereplő is. Ezeknek, a szereplőknek a megjelenése jól mutatta a néplélek viszonyulását az adott társadalmi réteghez. A pásztorvilág hierarchiája csúcsán álló csikós, a szilaj, szabad pusztákon vágtató merész, bátor férfi megjelenítője volt. A betyár, az igazságosztó, aki, ha nem is törvényesen, de visszavág az elszenvedett sérelmekért, a törvény, törvényt nem tisztelő szolgáinak. A huszár, aki a haza védelmében szolgál és nem mellesleg a leghatékonyabb, legszebb egysége a reguláris hadseregnek. A csősz, aki őrzi a sok munkával felnevelt növényt, a termést és végül nem utolsó sorban a Bíró, aki igazságos, a rend őre, a közjogi méltóság, akit mégis csak tisztelni illik.
Na de, hogy tréfálkozni is lehessen, rosszindulat nélkül, megjelentek alakoskodó szerepekben, a korábbi társadalmi rangsorban lejjebb álló személyek a cigány és a drótostót is.
Tehát kiosztották a szerepet a legények egymás között, és, hogy ki hogyan, mivel járul hozzá e fontos közösségi összejövetel megrendezéséhez. Számba vették kiből lesz csikós, kiből lesz betyár, s ki öltözik huszárnak, hiszen mindezek lovas szereplők voltak. Kinek van saját lova, s kinek kell, hogy kölcsön adja lovait a tulajdonos. Az alakoskodó szerepeket azok vállalták, akik nem voltak lovasok, és nem mentek a szomszédba egy kis bolondságért. Hiszen a drótos tót, vagy a „cigány” ebben a játékban derekasan kivette a részét, hogy a bámészkodókat megviccelje. Könnyen kapott kormos csókot egy-egy óvatlan fiatal lány, ha nem figyelt, mert túlságosan lekötötte a figyelmét egy nyalka huszár, vagy egy szilaj csikós, vagy túlságosan megbabonázta egy villogó tekintetű betyár. Ilyenkor aztán nagy volt a derültség, irult – pirult a menyecske. A legények az őszi nap melegétől megszomjazva gyakran lovastul mentek be, pontosabban ugrattak be a vendéglők ajtaján. Az a néhány lépcsőfok nem jelentett akadályt, ha szomjas a ló és a lovasa is. A vendéglős sem haragudott. Senki sem háborgott. Az volt az igazi kunszt! Végig járták a környék vendéglőit, amíg párjaik otthon készülődtek. Akkor aztán kocsikkal mentek a lányok házaihoz, hogy vigyék őket a felvonulásra. A szép viseletbe öltözött lányok dolga volt a koszorú hordozása a körmeneten. A viselet nem jelentette mindig a nép által hordott eredeti ruhákat, sok esetben kölcsönzőből kivett stilizált, vagy a „gyöngyös-pártás” mozgalomban komponált, magyaros öltözet volt. Egy dologban mégis egységes, hogy színes, ünneplő hangulatot kölcsönzött a felvonulásban résztvevőknek. A koszorú, kocsikerékre aggatott szőlőfürtökből készült. Lehetett nagy szőlőfürt formájú is. Akár több tíz kiló szőlőt is felaggattak díszítés céljából. Ezt aztán rúdra kötözték és a lányok vállukon hordva vitték a körmeneten. Választottak Bírót és Bírónét is. Őket hintó, vagy valami könnyebb, díszesebb kocsi illetett meg.
A Bíró adta meg az engedélyt a körmenet indulására, a mulatság megkezdésére és ugyancsak ő ítélkezett a rendbontók felett is. Egy nagy tisztessége volt még a Bírónak. A menetben hordott koszorút, vagy szőlőfürtöt a mulatság helyszínén jól látható helyre helyezték és erről szőlőt lopni szokás volt, lehetett, de ha fülön csípték a tettest, bíz a Bíró ítélkezett. A büntetés jelképes pénzösszeg volt, amit aztán közösen mulattak el, vagy valami tréfás büntetés melyen jól szórakoztak még azok is akik „bűnhődtek”. A koszorút a mulatság végén árverésre bocsátották, s az ott nyert pénzt még aznap, vagy másnap elmulatták a szervezők.
Fontos szereplői voltak a mulattságnak a zenészek is. Már a felvonulás megkezdése előtt szórakoztatták a hallgatóságot. Cigányzenészek, népzenészek, fúvósok, vegyes csapata húzta a talpalávalót. Bizony még a lovak is „táncoltak”, de legalább is „akciós” járásukkal úgy tettek, vagy inkább, úgy tetszett. Este a kultúrház és annak udvara, vagy egy módosabb gazda udvara adott helyet a táncmulatságnak. Az első tánc mindig a csárdás volt. Nem kötődött szigorúan egy tájegységhez sem. Járták, ahogy tudták, ahogy otthon szokták a faluban. Kinél ropogott, kinél kopogott, ki nagyot ugrott, vagy éppen bokázott. A lányok kipirultan forogtak, dehogy bánták, hogy szédülnek! Nem is szédültek.
Persze nem csak a magyart járták. A svábok is mulatósfajta révén nagyokat hörpintve söritalukból, vidáman járták a hoppszasszát. Hát így ment ez reggelig.
Hajnal felé a táncot a nótázás váltotta fel. Pirkadat fele indulót húzott a banda, de indulni senki sem akart. A nap már az egen járt mikor csillapodott a nótás kedv is.
Lassan ballagtak haza a legények. Vagy nem is igen haza, hiszen kezdődött a munka, merthogy ezek a mulattságok majd elfeledtem, - Vasárnap voltak.
De járta egy mondás! „Aki éjjel legény, nappal is legyen legény!”
Így volt.
Emlékezetéből felidézte, persze egy kicsit utána is ment, kicsit kérdezősködött is, a hagyományaink nagy tisztelője, szeretője: Chrobák János.
