Fesztiváli hírlevél, amely az aktuális eseményekről és a programokról tájékoztat az egész év soránt.
A szőlő mint szimbólum
A szőlő kultúrtörténetéből
Egyik legősibb kultúrnövényünk, élet és halál jelkép. Ahol csak termesztették, kezdettől fogva szent és isteni növénynek, életfának tekintették. A sumér ékírás az élet szót szőlőlevél alakú jellel ábrázolta. Egy zsidó hagyomány szerint az éden-kerti fa szőlőtőke volt.
Kezdetek
A szőlő a növénytermesztéssel és a termékenységgel kapcsolatos istenségek attribútuma. Az egyiptomi mitológiában Sai a szőlővessző istene; az elégedettség, a bőség, a gazdagság fogalmai kapcsolódnak alakjához. Neve gyakran szerepelt a jókívánságokban. Később Sai az életkort meghatározó sors istenség lett.
A Biblia a szőlő első ültetőjének a vízözön utáni emberiség ősatyját, Noét teszi meg. A görög Noé, Deukalión neve Újborhajós-t jelent. Dionüszosz, a bor görög istene, maga is hajós, az ő veje volt. A görögség Dionüszoszt azonosította a szőlőtőkével, s másik neve Bakkhosz sarj-at jelent. Az összefüggés: a vízözön ősszel kezdődik (lásd őszi esőzések, mint a szüret), s az ókori Közel-Keleten az őszi napéjegyenlőség tájára eső újhold volt az új év kezdete, amikor az Istent újhold alakú bárkán hordták körbe.
A szőlő és a Biblia
„Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről! Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot épített, sajtot is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen…” (Ézsaiás 5:1-2)
Az Ószövetségben a szőlő mint példázat, hasonlat vagy jelkép újra és újra felbukkan, s a próféták messiási szimbólummá teszik. A szőlőtő mint Jézus Krisztus és a keresztyén hit szimbóluma, az evangéliumi kezdetektől fogva (János 15:1-3) a vallásos művészet főmotívuma.
A szőlőlugasban alvó Noé maga az első tőke, melyből Krisztus, az igazi szőlőtő, az isteni sarj ered.
A Noéban gyökeredző Krisztus-szőlő a keresztyénség életfája; gyümölcse, a szőlőfürt meg a búzakalász együtt az úrvacsora (a bor és a kenyér, Krisztus vére és teste) jelképe. Dionüszosz kultusza is összefügg Démétér gabonaistennővel.
Augustinus Krisztust a szőlőprésben lévő kánaáni szőlőfürthöz hasonlította, két bibliai történet alapján: az egyikben az Ígéret földjének gazdagságát egy óriás szőlőfürt jelképezi, amelyet Mózes kémei a vállukra fektetett rúdon cipelnek, a másik az ítélkező Isten haragját hasonlítja a szürethez, szőlőpréshez (4 Mózes 13:17-24; Ézsaiás 63:1-6; Jelenések 14:17-20).
A misztikus borsajtó, a rúdon függő szőlőfürt a feszület megfelelője a középkori keresztyén művészetben. A fürt lemetszése szintén ősrégi halál jelkép, Dionüszosz is a szürettel (őszi levélhullással, kora tavaszi metszéssel) hal meg, s az alvó Noé fia általi megszégyenítése (1Mózes9:20-25) hasonlóan érthető.
A szőlő azonban, mint minden tavasszal ismét kihajtó fontosabb kultúrnövény, nemcsak halál, hanem újjászületés jelkép is. Új életre kél Bakkhosz, feltámad Krisztus, s erre utal a mesemotívum, melynek értelmében a hősnő szőlő magjától esik teherbe, ill. szőlőszem alakjában nyer magának fiat (Duna, Isten keresztfia c. mese).
Szőlő vagy boroskehely az attribútuma azoknak a szenteknek (pl. Vince, Orbán, Donát), akiknek a szőlészethez közük van. A világi ikonográfiában a reneszánsz kortól a szőlő (Bacchus) az ősz, szeptember hónap, ill. a földrészek közül Európa jelképe volt.
A szőlő a magyar irodalomban
Kölcsey Hymnusában a bőség, a termékenység jelképe. Petőfi A költő s a szőlővessző c. versében a költői sors azonosul a szőlő életével: mindkettő „A világnak adja a lelkét”.
A KÖLTŐ S A SZŐLŐVESSZŐ
Semmi vágyam, semmi kedvem
A borostyánkoszorúhoz!
Magyarország szép leányi,
Szőlővessző-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a szőlővessző és a
Költő sorsa oly hasonló.
Költő és a szőlővessző
A világnak adja lelkét.
Szőlővessző lelke a bor,
A költőnek lelke a dal.
Lelkünket ha átaladtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk, elenyészünk.
És midőn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal mellett
Vígad a világ!
Az apostol-ban a szőlőszem-hasonlat a föld, az emberiség „megérésének” kifejezője.
AZ APOSTOL
(részlet)
A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? ez belékerűl Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktul érik; Mig édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?… A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kivánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?… Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, Amely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy amidőn megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi művemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erőt ad, Halálomnak pedig megnyúgovást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok! – Munkára hát, Föl a munkára, lelkem! Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve, Nagy a föladat, az Idő röpűl, s az Élet rövid. – Mi célja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! Szabadságért kell küzdenem, Mint küzdtek érte oly sokan, És hogyha kell, elvérzenem, Mint elvérzettek oly sokan! Fogadjatok, ti szabadság-vitézek, Fogadjatok szent sorotok közé, Zászlótokhoz hűséget esküszöm, S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp, Kiontom azt, kifeccsentem belőlem, Habár szivemnek közepén lesz is!
Babits Őszi pincézés c. versében „a Bor szellemének ébredését a Szőllő roncsaiból a Feltámadáshoz hasonlítja”, Krisztust pedig Bacchushoz.
ŐSZI PINCÉZÉS
1-ső vers
mely a Bor szellemének ébredését a Szőlő roncsaiból
a Feltámadáshoz hasonlítja.
A nap ocsúja most csorog;
piros levél a venyigén;
a présház felé megyek én;
a nagy kulcs zajjal megforog.
Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog óborok.
A sárga murci bugyborog;
ébred a must a csömögén,
mint Lélek a holt váz felett.
Ó pinceszáj, illatos kripta!
Így leng e bús présház felett
a Feltámadás drága titka.
2-ik vers
mely Krisztus Urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja.
Mert Bacchus is példázza Őt,
a szabadító, szabad Úr,
ki vérét adja italul,
s e vérben kedvet és erőt.
Azért jámborul kérjük őt:
Add italodat, Bacchus úr,
melytől az ember nem busul,
s áldd máskor is e hegytetőt!
S úgy akkor is, meg máskor is,
bár must csurran föl vagy bor-íz
amint a hébért szürcsöli
nyáron, vagy őszi hamar estén
komoly tanulsággal teli
megy haza az igaz keresztény.
A szőlőprés
A szőlő levének kipréselésére szolgáló eszköz. A Bibliában Isten haragjának szimbóluma. Ézsaiás úgy írja le Izráel bosszúálló istenét, mint aki az elnyomó népeket haragjának szőlőprésében sújtja (Ézsaiás 63,1–6). A Jelenések könyve 19,15-ben hasonló értelemben szerepel: „Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját.” A keresztény ikonográfiában Krisztus megváltó halálára utal. Míg az eucharisztia-jelképek közül a misztikus malom a kenyérrel/ostyával van összefüggésben, addig a misztikus szőlőprés a borral, ill. a szőlő–Krisztus megfeleltetéssel. Szt. Ágoston Krisztust az Ígéret földjéről származó szőlőfürthöz (Számadások könyve 13,24) hasonlította, amelyet szőlőprés alá tettek. A középkori ábrázolásokon Krisztust a prés alatt térdelve jelenítik meg, s a prés előtt egy tál látható, amely majd felfogja a vérét.
A szüret
A szüret a parasztgazdaságban kölcsönös segítséggel végzett társasmunka, a városi szőlő-monokultúrás gazdaságban általában bérmunka, a XIX. század közepe előtt a földesúri szőlőkben főként robotmunka. A kisebb szőlőkben a család ma is meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót vihetnek haza. Bortermő vidékeken nagyszabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat rendeztek. A XVI-XVII. században a szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. A XIX-XX. század fordulóján a szüreti felvonulásokat, akárcsak az aratásiakat, miniszteri rendelettel egységesítették és szabályozták, mintául véve a XVIII-XIX. századi uradalmi szőlőmunkások szokásait.
A szüreti szokások a szőlőszedés utolsó napjához, a végzéshez kapcsolódtak: az uraság megkötözése; szüreti koszorú elkészítése; a koszorúvivők leöntése vízzel; az uraság köszöntése verses rigmusokkal; a legjobb szedők megajándékozása pl. kendőkkel, végzéstánc, mulatság. Közvetlen a szüret után gyakori volt a fiatalság szüreti bállal végződő felvonulása.
A szüret időpontja a XVIII-XIX. században valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szeptember 29.) Simon-Júdás (október 28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent Mihály-napkor kezdték a szüretet. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (október 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (október 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (október 28.) napján.
A Tokaj-Hegyalján megrendezett szüreti felvonulás élén két leány halad, köztük egy legény, aki az ún. kapáscímert viszi. Mögöttük megy a két sáfár, utánuk pedig két legény baksus (Bacchus) figuráját viszi. A baksus hordón keresztbe tett lábbal ülő figura, lopótökkel és pohárral. Őket követik a szőlőkoszorút vivő leányok. Legények, leányok, gyermekek kereplővel zajonganak. A felvonulás résztvevői között maszkos alakok is vannak, pl. nőnek öltözött férfi, aki a nézők karjára rafiát köt, s akinek megváltásképpen fizetni kell. A felvonuláshoz tartozott a bodnártánc, más néven kádártánc: hordóabroncsokkal bemutatott mesterségtánc, amit kádárlegények adtak elő. A bodnártáncot Erdőbényén és Mádon nemzetiszín szalagokba csavart abronccsal táncolták a férfiak.
