A szőlőtermesztés történelme

A szőlőtermelés a kezdetektől napjainkig

A szőlőtermesztés és a borkészítés több ezer évvel ezelőtt is ismert volt Földünk egyes kedvező éghajlati adottságokkal rendelkező területein. A szőlő- és a bortermelés története szinte egyidős az emberiség történetével.

„A bor története az emberiség története” tartja a mondás, s valóban, a palackba zárt napfény-t költők százai dicsőítették évszázadokon át, a magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: „életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, bőjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak és egymást borral becsülték” - írta a jeles történész Takáts Sándor.

A szőlő a történelem előtti időkben

Milyen források utalnak a bor és az emberiség kapcsolatára a történelem előtti időkből? A legendák mutatják, hogy a szőlő és a bor már a történelem előtti időkbe is ismert volt. A mítoszok szerint: Dionüszosz szívéből nőtt ki az első szőlőtőke, Bakkhosz ügyes borkereskedőből a bor istenévé lett, Dzsemsid perzsa sah - akit egyik háremhölgyének tiltott szerelme tett az édes méreg, a bor felfedezőjévé.

A Biblia is a kezdetektől említést tesz a szőlőről: Az ótestamentum tanusága szerint Noé neve összeforrott a borral is, Mózes felderítői hatalmas szőlőfürtöt hoztak az Ígéret Földjéről.

Bor és a Biblia »

A szőlőtermesztés kezdetei

A szőlőtermesztés és a borkészítés őshazájának a Kaukázuson túli területek (Örményország, Azerbajdzsán és Irán) tekinthetők. Itt az ókori földművelő népek már az időszámítás kezdete előtt 4000 - 5000 évvel ismerték és termelték az apró bogyójú ligeti szőlő (Vitis silvertis) érdekesebb gyümölcsöt termő változatait. Két-három ezer éves termesztés eredményeként itt fejlődött ki a ligeti szőlőből a nagyobb fürtű és nagyobb bogyójú kerti szőlő (Vitis vinifera), amelynek nagyobb méretű és jellegzetes alakú magvai az i. e. II. évezred elejéről, közepéről származó ásatási leletek között a mai Azerbajdzsánban kerültek napvilágra.

A bor készítésének és tárolásának a fazekasművesség kialakulása vetette meg a technikai alapját. A kutatások szerint az első jelentősebb borkészítők az egyiptomiak voltak. Időszámításunk előtt több mint 3000 évvel Egyiptomban már nemcsak a szőlőt és a mustot, hanem a bort is ismerték. A fáraósírokban talált falfestmények hű képet adnak az ókori Egyiptom fejlett szőlő- és borkultútájáról.

Mezopotámiában fejlett borkultúra és borkereskedelem volt. Hamurabi i. e. 2100 körül törvényben bünteti a borhamisítókat. (Csak ami iránt nagy a kereslet, azt érdemes hamisítani)

Egyiptomból a szőlő- és bortermelés két úton haladt tovább nyugat felé. Az egyik út Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékén vezetett Gibraltárig és innen tovább Spanyolország területére, a másik pedig Kisázsián át az égei-tengeri szigetekre és Görögországba, továbbá a Balkán északi területei Itália és Nyugat-Európa felé.

Az égei-tengeri szigeteken és Görögország területén a csaknem 4000 évvel ezelőtt kialakult szőlőkultúra a görög civilizációval együtt fejlődött.

Az itáliai szőlőtermesztés

A későbbiekben a szőlőkultúra Itália földjén is virágzásnak indult. Az Ie. 6. századtól az itáliai szőlőtermesztés lendületesen fejlődött, és rövidesen a mezőgazdaság egyik legfontosabb ágává lett.A rómaiak (latinok) és az etruszkok története Itália földjén eléggé párhuzamosan alakult. Különösen kezdetben Ie. 750-ben jöttek létre az első etruszk közösségek és Ie. 750-ben alapította Romulus Rómát. A latinoknak és az etruszkoknak a szőlőkultúra fejlődésére és a borkészítésre való hatása azért különbözik. A szőlő- és borkultúra történetébe Róma második királya, Numa Pompilius is (715-673 Ie.) beírta a nevét. A népnek a görögök szerinti szőlőművelésre, főleg a rendszeres metszésre kényszerítése céljából elrendelte, hogy az isteneknek csak metszett szőlőről származó borral szabad áldozni. Ez a vallási kultusz hatott a szőlőtermesztési eljárások fejlődésére. A szőlőültetvények művelésének az elhanyagolása miatt a plebejusok elveszíthették szavazati jogukat, a szenátorokat törölték a lajstromból, s a lovagokat megfosztották a lovuktól. (Gellius 130-175.) A rómaiak átvették a görögök szőlőkultúráját, de hatása volt rájuk az etruszk szőlőkultúrának is. Szívesen importálták az eredeti görög borokat (Rhodosz, Leszbosz, Cyprus szigetéről). A római hatóságok kezdetben a 21 évesnél fiatalabbaknak megtiltották a borivást. Cato Marcus Portius (234-149 Ie.) ezt ajánlja: „Ha te rajtakapod a feleségedet a boriváson, öld meg őt!”. Ő volt egyébként, akinek a De agricultura (A földművelésről, magyar nyelvre fordítva 1966-ban jelent meg) c. könyve a legrégibb és legnagyobb prózai mű. Augustus is megtiltja lányának a borivást.

Julius Ceasar (100-44 Ie.) kedvező befolyást gyakorolt Gallia és Hispania szőlőtermesztésének fejlődésére. Szerinte az isten védi a szőlőt, mivel annak megművelése összeköti az embereket a földdel, és katonai védelemre késztet, mivel a szőlőtermesztők hevesen reagálnak a szőlőket pusztító barbárok támadására.

Cicero Marcus Tullius (106-43 Ie.) a Republica c. művében először szólalt fel az Alpokon túli gallok szőlő telepítései ellen, a római szőlők védelmében. Szerinte csak a római polgárok telepíthessenek szőlőt. A tiltás kiterjed általában a szaporítóvesszők kereskedelmére is.

Ezt a törekvést azután Domitianus Titus Flavius (81-96) koronázta be azzal, hogy kiadta a De excidendis vineis (A szőlők kiírtásáról) rendeletét, amely kötelezővé tette a római provinciák (kevés kivételével) szőlőültetvényei felének a kiirtását, s az anyaországban is megtiltotta új szőlők telepítését, mivel a szőlők elfoglalták a gabonatermesztéstől a földeket, és gabonahiány következett be. Domitianus rendelete mintegy 200 éven át volt hatályban. Csak Marcus Aurelius Probus (232-282) császár szüntette meg azt 280-ban, és állította vissza a szőlőtelepítés jogát az egész birodalomban. A katonáival is szőlőt telepített. Ezzel a szőlő- és borkultúra fejlesztésében és terjesztésében nagy történelmi tettet hajtott végre: ennek hatására alakult ki Gallia, Spanyolország, Pannónia, Mösia, Sirmium földjén, a Rajna mentén, a Duna menti országokban, Illíriában a fejlett szőlőtermesztés, s az kevés kivétellel virágzott és fennmaradt napjainkig. A telepítésekhez Görögországból, Itáliából, Rhetiából, Bourgogneból, Istriából, Aquileiaból, Szicíliából, Afrikából stb. hozatott szaporítóvesszőket.

Feloldották a borivás korlátait is. Bacchus és Liber a szőlő és a bor istene uralkodott a szőlő- és borkultúrán, akiknek féktelenségbe átcsapó ünnepeket is szenteltek (bacchanáliák). Folyt a bor a lucullusi lakomákon. Szokásban volt a Római birodalomban is a borok vízzel kevert fogyasztása. A rómaiak tisztelték és kedvelték az öreg borokat (a l0 évnél idősebb borok sem voltak ritkák). Leghíresebbek voltak a Vörös és a Fehér falernumi borok. A Piros falernumi borok általában az Aglianico, vagy az Amieából (muskotály) fajtából, a passum (aszú) termésből készültek. A falernumi fehérborok a Falangina fajta termésének feldolgozásával készült. Falernumban a szőlőtőkék gobelet (bak) művelése volt általános napjainkig. A rómaiaknál a bor státuszszimbólum volt, de bőven készítettek kereskedelmi forgalomra is. Kiterjedt borkereskedelmük volt számos országba (még Afrikába és Indiába is).

A rómaiaknál az amphorák mellett már kezdték széleskörűen használni a fahordókat is, de amelyeket mogyorófából készült abroncsokkal rögzítettek. Előrehaladtak a szőlőprések gyártásában is. A rómaiaknak a szőlőkultúra határainak Európában való kiterjesztésén kívül jelentős szerepük volt a szakirodalom, a szőlőművelés és borászat elméletének művelésében. A keleti nagy kultúrákból (Fönícia, Görögország) átvett ismereteket latin nyelvre fordítva és szintetizálva a római gazdasági írók a helyi ismeretekkel kiegészítve latin nyelven és módszeresen foglalták össze könyveikben. Ezek a könyvek becses kézikönyvek voltak, s amelyek a könyvnyomtatás feltalálása után az európai szőlő- és borkultúra legfontosabb forrásai lettek a 19. sz. végéig…

A római birodalom bukása után a szőlőtermesztés és a borkészítés fejlődésében átmeneti visszaesés következett be. A népvándorlás viharainak elcsendesedése után azonban a kereszténység térhódítása és a feudális társadalmi rend győzelme a szőlő- és a bortermelés további fejlődését segítette elő. Virágzó szőlőültetvények létesültek a szőlőtermesztésre kedvező vidékeken a kolostorok, a városok és a kastélyok körül. A bortermelés ugyanis fontos jövedelemforrást jelentett, ezért fejlesztése egyaránt érdeke volt az egyháznak, a földesúrnak és a módosabb városi polgárságnak is.

A borfogyasztás a mediterrán kultúrában egyre elterjedtebb, mert:

a vizek egészségtelenek,
az étkezési szokások megkívánják,
a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt,
a bor a keresztény liturgia fontos része.

A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre. De! nem a minőség, hanem a mennyiség, és a könnyű szállítás, (vízi utak, városok közelsége) volt fontos. A középkori hordókban a bor nem volt hosszú ideig eltartható. Tehát! Az óbort nem ismerték. A márkás fajborok a XVIII. századtól kezdenek ismertté és keresetté válni. A fajborok egyre nagyobb differenciálódása viszont a jó bort luxuscikké tette.

A 16. századtól a szőlőtermesztés tért hódít az Újvilágban is. Előszőr Dél-Amerikában (Peru, Chille, Argentína), majd Közép- és Észak Amerikában (Mexikó, Kalifornia) is egyre nagyobb területeken telepítettek szőlőt. Ausztráliában viszont csupán a 19. század elején honosodott meg a szőlő.

A kultúrával és a civilizációval együtt fejlődött a szőlőtermesztés és a borkészítés az ókortól napjainkig. A pusztító háborúk időnként visszavették fejlődését, a békés időszakok pedig kedvezően hatottak a szőlő- és a bortermelés alakulására.

A magyar szőlőtermesztés rövid történelme

Magyarország területén már a honfoglalás előtt is termeltek szőlőt. Bojrevista dák király alattvalóinak erkölcseit javítandó kiirtatta birodalmában a szőlőket. Attila hun király is ismerte és mondhatni halálosan szerette a bort, hiszen egy több napos tivornya után szenderült jobblétre. A honfoglaló magyarok - Akik már vándorlásaik közben megismerkedtek a szőlővel és a borral - hazánk területén több helyen is virágzó szőlőültetvényeket találtak.

Az ásatások folyamán feltárt leletek igazolják, hogy a Dunántúlon a római uralom előtt a kelták is termeltek szőlőt. A szőlőtermesztést is a rómaiaknak köszönhetjük. Domitianus császár 1. század végi rendeletét, amely az Itálián kívüli szőlők kiirtását írta elő, nem hajtották végre. Ezt a második századi, szőlővel kapcsolatos leletek (présalkatrészek, szőlőmetszőkések, nehéz szőlőkapák) bizonyítják.

A rómaiak i. e. 12-9 között szállták meg a Dunántúlt (Pannóniát), hogy feltartóztassák a keleti népek terjeszkedését nyugat felé. A hazájukra annyira emlékeztető Balaton vidékén megtelepedett rómaiak szőlőt is műveltek. Erre utalnak a Veszprém közelében lévő Baláca-pusztán feltárt római villa festményein a szőlőművelést ábrázoló jelenetek: láthatjuk a falra létrán mászó szüretelőt, a vállán kosárban szőlőt cipelő alakot, szőlőfürtöket, szőlőlugast stb. A közeli Kővágóörsön pedig római szarkofágot találtak, amelynek fedelén faragott pávák láthatók, csőrükben szőlővel. Sarló alakú metszőkéseket is ástak ki ebből a korból. A hagyomány Probus római császár (276-282) nevéhez fűzi a pannóniai szőlőkultúra megteremtését. Probus előtt a szőlővesszőt a birodalomból tilos volt kivinni. A tilalmat ő oldotta fel és légióinak megparancsolta, hogy békeidőben szőlőt telepítsenek.

Pannónia szőlőfajtáiról némi tájékoztatást nyújt az i. sz. III. századából a Baranya megyei Bánról származó Liber oltárkőn szereplő négy szőlőfajta felsorolása (Liber a szőlő és a bor istene), s az oltárkövek utalnak a szőlő elterjedésére is. A nevezett oltárkő felirata arról tanúskodik, hogy a városnak ezen a táján csemegeszőlőt, gömbölyű aprószemű szőlőt, ős lesbosi kecskecsöcsű szőlőt és cabaliai borostyánlevelű szőlőt ismertek.

A római birodalom bukása után, a népvándorlások viharaiban sem pusztult el a rómaiak hagyatéka. A hun, majd az avar és a frank uralom idején is művelték a szőlőt az itt élő földművelő népek.

A magyarok, amikor még az V. század körül a Beotis tó táján (Fekete tenger) éltek már ismerték a szőlőkultúrát és a bortermelést. Erről tanúskodik feljegyzéseiben Ibn Rosztah arab író krónikája is. „Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották.”

A honfoglaláskor érkező 10 nemzetség tagjai bizonyára örömmel vették a hegyoldalakon virágzó pompás ültetvényeket, Pannónia hangulatát, s ez biztos közrejátszott a végleges letelepedésben is.

A honfoglaló magyarság az itt talált földművelő népektől, a későbbiekben pedig a nyugati térítő papoktól megtanulta a szőlőtermesztést és a borkészítést. A hiteles oklevelek tanúsága szerint a 11. századtól kezdődően elsősorban az egyházi birtokokon és a városok környékén terjedt gyorsan a szőlőtelepítés, amit az Árpád-házi királyok különféle privilégiumokkal, adómentességgel is ösztönöztek.

Az első írásos emlék a szőlőről a Pannonhalmi Apátság alapító levele. A liturgia szükségessé tette, hogy ahol lehetséges a keresztény egyház rendelkezzen szőlővel. De nemcsak az egyház részéről jelentkező igény tette fontossá a bortermelést, hanem a rossz vízminőség is, az éghajlati és a talajviszonyok pedig kedveztek hazánkban a szőlőtermesztésnek. A szőlő jelentőségét bizonyítja, hogy I. (Szent) István, országalapító királyunk a pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termelvények között első helyen a szőlőt említi, s csak ezt követi a többi termény felsorolása.

A homoki szőlőkről szőlő első dokumentum 1075-ből származik, amikor I. Géza, a Felsőalpár vidékén lévő szőlőket a Garamszentbenedeki apátságnak juttatta.

II. Géza király alatt (1141-1162) már megkezdődött a budai vár környékén lévő erdők kiirtása és beültetésük szőlővel; az első televények Óbuda, a Kis-Gellérthegy és Sashegy voltak.

A tatárjárás után IV. Béla kiváltságokkal serkentette a szőlőtelepítések újboli megindulását, és Tokaj-Hegyaljára szőlőművelő olasz telepeseket hozott.

Az Anjou királyok (Károly Róbert és I. Lajos) korában tovább fejlődött a szőlő- és bortermelés, amit hatékonyan segített a megnövekedett borkereskedelem is. A 14. század első felében, Zsigmond uralkodása idején különösen a német tartományokba irányuló borkivitelünk lendült fel.

Mátyás király uralkodása idején érte el szőlő- és bortermelésülk fejlődésének tetőfokát. Magyarország ebben az időszakban Európa első szőlőtermelő államainak sorába került.

A XVI-XVII. század állandó csatározásai fellendítették a borfogyasztást, nemcsak a zsoldos hadinép, hanem a vizek további fertőződése miatt is (temetetlen holttestek, vízbe dobált hullák stb. A kanizsai várkapitány kérelme a nádorhoz: „Bort küldjön kend, mert uraim a víztől mind elbetegednek.” 1594-ben az egri várban a 700 fős legénység 15200 csöbör bort fogyasztott. Ez kb. napi 7 dl.)

Szőlőtermelésünk felfelé ívelő fejlődését a mohácsi vész utáni csaknem 150 éves török hódoltság megállította és visszavetette. A Kadarka elterjedése azonban erre az időszakra esik. Ezt a fajtát a 16. század elején a törökök elől menekülő, majd a 16. század második felében a hódoltság idején a törökök támogatásával bejövő szerbek hozták magukkal.

A 17. század végén a törökök elleni felszabadító háború, továbbá egyes vidékek elnéptelenedése akadályozta a szőlő- és bortermelés fejlődését. A törökök kiűzése után a császári kamara őtévi adómentességgel igyekezett az új telepítések megindítását elősegíteni.

A 18.század végén a 19.század elején a Duna - Tisza közén a futóhomok megkötésére nagyarányú szőlőtelepítés kezdődött. Ennek eredményeképpen a homoki szőlőterület néhány évtized alatt jelentősen megnövekedett.

A szőlőpusztító rém, a filoxéra. Szőlőgyökértetű. Amerikai eredetű 1845-ben fedezik fel Európában. Az 1860-1870-es években akkora kárt okoz Franciaországnak, mint a porosz-francia háború (20 milliárd frank). 1875-től Magyarországon is pusztít, s szó szerint letarolja a hagyományos borvidékeket. Védekezés az árasztás és a szénkénegezés, homoki szőlők telepítése, valamint az amerikai ellenálló alanyba oltás. Egzisztenciákat tett tönkre, és egyik oka volt a kivándorlásnak. A magyar szőlőtermelésben korszakot zárt és korszakot nyitott. Az 1875-ben fellépett és igen gyorsan elterjedt filoxéra a kötött talajú szőlőkben nagy pusztítást végzett. Ennek következtében két évtized alatt az ország szőlőterülete csaknem 120 ezer ha-ral csökkent. A hegyvidéki szőlők pusztulása, majd ezt követően a homoki szőlőtelepítések fokozódása a kötött talajú és a homoki szőlők arányának jelentős megváltozását ereményezte. 1880-ban például még csak 51 ezer ha (kb 14%) homoki szőlő volt, 1915-re viszont a filoxérával szemben immúnis, nagy kvarctartalmú homoktalajon a szőlő területe már 130 ezer ha-ra növekedett, és így az ország összes szőlőterületének (361 ezer ha) több mint egyharmadát a homoki szőlő alkotta.

Még be sem következett a filoxéravész utáni rekonstrukció, amikor az első világháború, majd azt követően a túltermelési válság ismét súlyos csapásokat mért borgazdaságonkra. Az első világháború után szőlőültetvényeink területének csaknem kétharmada (215 ezer ha), a szőlő- és borfogyasztó lakosságnak pedig csupán egyharmada maradt meg. A belföldi borpiac csökkenése mellett jelentéktelen mennyiségre szűkült borexportunk is. Míg például 1920 előtt kb. 1 millió hl bort értékesítettünk külföldön, 1925-ben már csak 25 ezer hl-t tudtunk eladni. A háború előtti vásárlók ugyanis politikai okok és önellátásra való törekvés miatt elzárkóztak a magyar bor vásárlásától. Mindez rendkívül kedvezőtlenül hatott borgazdaságunk alakulására. A szőlőt csak ráfizetéssel lehetett termeszteni. Emiatt az igénytelen, kevés befektetést igénylő direkt termő szőlőfajták rohamosan tért hódítottak, és gyakoriak voltak a borhamisítások, a borok minőségét rontó visszaélések. (1929-ben 9500 ha, 1938-ban pedig már több mint 23 ezer ha a direkt termő ültetvények területe.)

A második világháború időszakában a szőlő-és bortermelés színvonalában a munkaerő és a termelési eszközök hiánya miatt további hanyatlás következett.

1957-től kezdődően a helyes agrárpolitika következtében a termelési kedv ismét felélénkült, és bortermelésünk, amely 1953 - 54-re mélypontra jutott, újra fejlődésnek indult.

1961-1965 között megkezdődött a második szőlőrekonstrukció, amikor 47 ezer ha-t telepítettek, és egyidejüleg megkezdődött a borászati nagyüzemek korszerűsítése, továbbá a korszerű technikai felszerelésekkel rendelkező új borászati üzemek építése is.

Fejezetek a szőlő és a bor történetéből

A bor és a borkostolás a kezdetektől napjainkig: Ahhoz, hogy tisztában legyünk a bor és a borkóstolás jelentőségével, elengedhetetlen bizonyos történelmi áttekintést nyernünk hazai és nemzetközi viszonylatban.

A bor története »

Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a borkészítés fortélyaival és a borfogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt az az állítás, hogy bor szavunk egyedi, eltér az Európában általános latin vinum változataitól és borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) sem latin, hanem török eredetű.

Magyar borkrónika »